---

Thúróczy László:

KOPOG A TAVASZ

Pszt! Hallod? Kopog a tavasz, hóvirággal ködkezében

Haja vállára gurul, szoknyája libeg a szélben,

s trillázva keringőzik feléd.

Pszt! Hallod? Dúdol a meleg, s agg telünk elbotorkál,

mert érzi, hogy te sem szereted, kicsit még motoszkál,

s agyőt intve megy tovább.

Pszt! Hallod? Csókolózik a Nap hevesen a Földdel,

kacéran nyújtózkodnak a fák, s medve kománk ebédel.

édes időben, édes mézet édesen.

Pszt! Hallod? A múlt ködéből visszanevetnek a költők.

Nevetik, hogy a tavaszt és a szerelmet már hányszor dicsőítették ők.

De ez más, ez csak a Tiéd.

A költészet napja - József Attila születésnapja

Gát utcai szülőháza és a szárszói panzió - földi és szellemi világrajövetelének helyszíne - ma emlékmúzeum, s évtizedek óta az ő tiszteletére ünnepeljük április 11-én a költészet napját.

Emlékezzünk nagy költnkre a világ legcsodálatosabb versével:

József Attila -

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

ÁLDOTT HÚSVÉTI ÜNNEPEKET MINDEN HONFITÁRSUNKNAK

Pecznyík Pál

Nincs a sírban Ő!

 Elmúlt a mély gyász, szívbe markoló,

Új hajnal virradt; csodás, ragyogó.

Megváltónk sírján nincsen már a kő,

Síri ágyán is csak egy keszkenő.

Ujjongj hát szívem, nincs a sírban Ő!

 

Asszonyok látták, beszéltek vele,

Átjárta szívük, szíve melege.

Olyanok voltak, mint az álmodók,

A legcsodásabb örömhírt hozók,

Néktek; kesergők, könnyes gyászolók.

 

Halál völgyében nincs többé sötét,

Jézus nappalra váltotta az éjt.

Felhőtlen égen ragyog már napunk,

Haláltól félni nincs többé okunk.

Nem tarthat fogva, Jézusé vagyunk!

 

 

Oldal: Ide írhatod a weboldalad új lapjának a címét
VERSÚJSÁG - © 2008 - 2024 - versujsag.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat